Az igazságügyi írásszakértő nemcsak hivatalos megbízásokat teljesít, hanem magánemberek felkérésének is eleget tesz.
Tapasztalatom szerint a magánmegbízás során fokozottan törekedni kell a személyes találkozásra, a közvetlen kommunikációra. Ennek hiányában igen gyakran ad pontatlan információkat az ügyfél. A telefonon való megbeszéléseknél is lehet félreértés.
Mivel az ügyfél nem járatos a szakmában, legtöbbször a jogban sem – rosszul teszi fel a kérdéseket, nincs tisztában a szakértő kompetencia-határaival.
Nem világos számára, hogy melyik a kérdéses anyag és melyik a minta, találomra gyűjt össze anyagot. Hiányos iratokat, vagy az eredetit féltve előszeretettel küld/hoz fénymásolatokat.
A személyes kontaktus lehetővé teszi ezek tisztázását, a szakértő javasolhatja, hogy a vizsgálathoz a megbízó milyen mintákat szerezzen be (mennyiségileg, minőségileg, időben elhelyezve), vagy szükség esetén írásmintát vehet fel tőle.
Gyakran előfordul, hogy az ügyfél nem akar a „gyanúsítottjával” beszélni, így nem tudni a mintaadóról fontos kiegészítő adatokat (kora, iskolai végzettsége, egészségi állapota), vagy nem tud beszerezni tőle elegendő írásmintát. Ilyenkor „félremehet” az azonosítás ezen adatok, anyagok hiányában, vagy csak alacsonyabb fokú vélemény adható.
Tisztázni kell, hogy a vélemény szóbeli, vagy írásbeli legyen, a megbízó milyen kérdésekre vár választ és mi az, amire az anyagok alapján válaszolni lehet.
Sokan csak tanácsot kérnek, érdemes-e egyáltalán perelni? Ezért a személyes találkozás már sok mindent tisztáz, meg lehet előzni azt is, hogy az ügyfél egy számára esetleg kedvezőtlen véleményre feleslegesen költsön. A legtöbben a véleményt nemcsak írásban, hanem szóban is szeretnék hallani, érthetően megfogalmazva.
A magánmegbízók a szakértőtől általában számukra kedvező véleményt várnak. A legtöbben jóindulatúan próbálnak „nyomást gyakorolni”, amikor laikusként kifejtik magánvéleményüket, illetve a kedvezőtlen szakvélemény esetén próbálnak bizonyos dolgokat felvetni, hátha a szakértő mégsem látja jól, amit lát. Ebben az esetben arra törekszem, hogy ne alakuljon ki „vita”, hanem megpróbálom az ügyfélnek elmagyarázni, miért jutottam arra a következtetésre, és hogy éppen azért fordult hozzám, mert a kérdés eldöntéséhez tanácsadóra, szakértőre volt szüksége.
Sajnos találkoztam olyan megbízóval, aki már előre közölte, hogy a vélemény úgyis csak „formaság”, hiszen még a felesége is látja, hogy nem ő írta a kérdéses aláírást. Ha a konfliktust sikerül „kezelni”, akkor el lehet vállalni a megbízást, ha nem, akkor az együttműködés nehézségére hivatkozva – az objektivitás és a szakértői munka presztizsének megőrzése érdekében – el kell utasítani.
Valószínű, hogy szociális munkás és mentálhigiénés nézőpontomból adódóan talán az átlagnál nagyobb hangsúlyt fektetek a személyes kontaktusra, számomra ez kiemelkedően fontos, mert bizonyosan elkerülhető, hogy divatos kifejezéssel élve „elbeszéljünk egymás mellett”.
A jó kommunikáció által kialakuló bizalom az együttműködés fontos alapja.